VÉGJÁTÉK
Rikus és három társa a tyri arénával szemközti sikátorok egyikében állt, és a magas falakon túl tomboló tömeg üvöltését hallgatta. Az épület mindegyik kapujában két-két templomos őr állt. Kezükben alabárdot tartottak, derekukon kard lógott. A kapuk előtt, az utcán az italtól, a hőségtől és az izgalomtól kábult férfiak és nők százai ücsörögtek. Arcuk előtt legyezőt mozgattak, vagy egyszerűen tenyerükbe hajtották a fejüket. Jobban tették volna, ha hazatérnek, de mind abban reménykedtek, hogy kicsit magukhoz térnek, és nem maradnak le a nap fő látványosságáról. Rikus bolondnak tartotta őket; ilyen emberekért nem szívesen áldozta volna fel az életét.
Végignézett megviselt társain. Négy napig tartó, embert próbáló utazás után előző este értek vissza Tyrbe. Rögtön megtudták a nagy hírt: a ziggurat felépült, és a játékokat másnapra tervezték.
— Nem fog sikerülni — mondta Rikus az aréna őreit méregetve.
— Van jobb ötleted? — kérdezte Sadira.
A félelf a nemesasszonyok öltözékét viselte, hajában ezüst tiara csillogott, vállát selyemköpeny takarta. Ujjaira arany-, ezüst- és rézgyűrűket húzott, saruját türkizberakás díszítette. A terv szerint a nemesek lelátóján keres majd helyet magának, ahonnan szemmel tarthatja Rikust és a Királyi Páholyt. Mielőtt a mul elhajítja a Szívfa Lándzsát, Sadirának a vén varázsló botjával szét kell rombolnia a mágikus pajzsot, ami minden valószínűség szerint Kalakot védelmezi.
— Nincs — vallotta be Rikus. — Egyelőre...
— Nincs sok időnk, Rikus. — Agis ideges volt, és kényelmetlenül érezte magát a templomosgúnyában. — Bármelyik percben lezárhatják az arénát.
— Ha lezárják, csak zárják! Tithian úgysem áll mellénk. — Rikus az aréna felé bökött a lándzsával. — Ha átjutunk a kapun, mind halottak leszünk, mielőtt egyáltalán megpróbálnánk végrehajtani a tervet.
— Arra nincs szükségünk, hogy Tithian mellénk álljon — mondta Agis. — Elég, ha békén hagy minket. Megígérte, hogy nem lép közbe. Hála Sadirának, megtudta, hol volt az utolsó amulett. Eddig nem szegte meg a szavát.
Rikusnak el kellett ismernie, a szenátor igazat szól. Előző éjszaka Agis és Sadira egy kicsit körbeszaglászott, hogy kiderítse, az emberek még mindig számítanak-e rá, hogy a mul és társa részt vesz a játékon. Meglepetten vették tudomásul, hogy mindenki úgy tudta, Rikus és Neeva a fináléban fog porondra lépni. Tithian tehát megtartotta, amit ígért: két legjobb gladiátorának szökése titok maradt.
A mulnak ennek ellenére nem tetszett, hogy a főtemplomos ilyen fontos szerepet játszik a tervükben.
— Agis, te arra akarod megkérni Tithiant, tegye lehetővé, hogy a főtemplomos páholyából támadj Kalakra. Ha ez nem segítség, akkor nem tudom, micsoda.
A szenátor felemelte a kezét, és bólintott.
— Igazad van. Ez valóban segítség. De nem számít. Tithian együtt fog működni velünk. Őt nyugodtan rám bízhatod.
Rikus makacsul csóválta a fejét.
— Benne nem lehet megbízni. Még az sem számít, milyen jó barátok voltatok gyerekkorotokban. Kell, hogy legyen valami más megoldás.
A mult a tervnek ez a része nyugtalanította leginkább. Amikor ő elhajítja a lándzsát, Agisnak pszionikus csapást kell mérnie Kalakra. Sajnos ahhoz, hogy ezt végre tudja hajtani, látnia kell a király arcát, ezért egyetlen hely maradt, ahonnan sikerülhetett a dolog: a főtemplomos páholya. Agis éppen ezért öltötte magára a templomosok ruháját: arra szerette volna rávenni Tithiant, engedje meg neki, hogy alacsony rangú tisztségviselőnek álcázva magát a páholyából nézhesse végig a viadalt.
Neeva is attól félt, amitől Rikus.
— Agis, ha tévedsz Tithiannal kapcsolatban, minket Rikussal abban a pillanatban megölnek, ahogy kilépünk a porondra... Kalak pedig életben marad. Sokkal jobban érezném magam, ha tudnám, miért bízol ennyire a főtemplomos segítőkészségében.
A szenátor elmosolyodott.
— Mert Tithian nem szeretne meghalni — mondta. — Amikor megtudja, hogy Kalak sárkánnyá akar változni, és ez mit jelent Tyr számára, be fogja látni, hogy az ő élete is a mi sikerünktől függ.
— És honnan tudod, hogy Tithian hinni fog neked? — kérdezte Neeva. — Mi van akkor, ha azt hiszi, Kalak meg akarja kímélni őt?
— Tithiant semmiről sem kell meggyőznünk — felelte Agis. — Már akkor megijedt, amikor a király ráparancsolt, hogy zárja le az arénát. Ha megmondom neki, erre miért van szükség, még jobban megrémül.
Mielőtt elhagyták az erdőt, Nok mindent elmondott nekik, amit a sárkányokról tudott. Több mással együtt azt is megemlítette, hogy Kalak átalakulásához emberek tízezreinek életerejére van szükség. Agisék természetesen azonnal rájöttek, ez az oka annak, hogy a király le akarja záratni a nézőkkel telezsúfolt arénát.
Agis folytatta:
— És van még két ok, ami miatt bízhatok Tithianban. Először: ha Rikus porondra léptekor riadót próbál fújni, megölöm. Ezzel ugyan leleplezem magam, de nektek így is elég időtök jut Kalakra.
— Ha a templomosok nem lesznek gyorsabbak nálunk — jegyezte meg Rikus. — Nekem még most sem tetszik a terv. Azért vagyok itt, hogy segítsek Sadirának és Neevának. Nem érdekel, mi történik a csőcselékkel, az olyan emberekkel, akik élvezettel nézik, ahogy pár rabszolga szétszabdalja egymást. Szerintem a tömeg pontosan azt érdemli, amit Kalak szán nekik.
— És mi van Tyr többi részével? — kérdezte Neeva. — Hallottad Nokot. Ha Kalak sárkánnyá változik, nem hagyja abba a gyilkolást, miután kilép az arénából. Meg fogja semmisíteni Tyrt, talán az egész völgyet.
— Egyetlen életet sem menthetünk meg, ha meghalunk, mielőtt alkalmunk lenne megtámadni a királyt — felelte Rikus. — Másrészt sok ezer embert megmenthetnénk, ha a délután hátralevő részét azzal töltenénk, hogy figyelmeztetjük azokat, akik nem csődültek be az arénába.
— Rikus, itt most többről van szó, mint életmentésről — emelte fel a hangját Agis. — A szabadságunk forog kockán...
— Mi már szabadok vagyunk — vágott vissza a mul. — Engem ez érdekel a legjobban.
— Ennek semmi köze a szabadsághoz — szólt közbe Sadira. — A gonoszról van szó. Ha valaki már ezer évvel ezelőtt megfékezte volna a máguskirályokat, az Athas nem lenne ilyen rettenetes hely. Ha most nem állítjuk meg Kalakot, ki tudja, milyen lesz holnap a világ?
— Ezt értem — mondta Rikus. — De te, és Neeva, és... És még Agis is, azt hiszem... Ti sokkal fontosabbak vagytok a számomra, mint Tyr. Segítek megölni Kalakot, de nem akarom, hogy bármelyikőtök meghaljon.
— Talán nem kerül rá sor — nyugtatta Agis. — Ez a másik oka annak, hogy a támadáskor Tithian mellett akarok lenni. Ha valaki meg tud menteni minket, miután Kalak kimúlt, akkor az éppen ő.
— Szép gondolat, de nem értem, miért tenné — csóválta a fejét Neeva. — Kalak halála után Tithian el akarja majd titkolni, hogy köze volt a dologhoz. Az lesz az érdeke, hogy mindenkit megöljön, aki tudja, milyen szerepet játszott benne.
— Éppen ezért lesz jó, hogy mellette állok majd — válaszolt Agis. — Az azonnali, fájdalmas halál veszélye rá fogja kényszeríteni Tithiant, hogy segítsen nekünk a szökésben. Erre akár mérget is vehettek.
— Ez jobb, mint bármi, ami eszembe jutott — vallotta be Rikus.
— Helyes — mondta Sadira. — Most, hogy mind boldogok vagyunk, talán lássunk hozzá. — Mielőtt bárkinek ellenvetése lehetett volna, elindult az aréna felé.
— Egy szóval sem mondtam, hogy boldog vagyok — morgott Rikus. A vállára dobta a lándzsát, és a félelf után ment.
Agis utána indult.
— Segítek nektek bejutni az arénába — ajánlotta. — Mivel... mivel rabszolgáknak tartanak benneteket, nem biztos, hogy...
— Ó, minket itt jól ismernek! — mondta a mul büszke mosollyal. Magához intette Neevát, és a legközelebbi kapuhoz sétált. Az őrök félreálltak az útjukból, és tisztelgésre emelték alabárdjukat a két híres gladiátor előtt.
Rikus és Neeva bevonult a porondra. A tömeg üvöltése alapjaiban rázta meg Tyr hatalmas kolosszeumát. A két gladiátor megállt a bejárat árkádja alatt, hogy szemük hozzászokjon az éles fényhez. A közönség egyre vadabbul tombolt. A páros maga mögött hagyta a gladiátorcellákra jellemző áporodott borbűzt, és besétált a küzdőtér közepére.
Szokás szerint könnyű páncélt és fegyvert viseltek, mert hitték, hogy a harc kimenetele nem csak az erőn, de a mozgékonyságon is múlik. Azt a smaragdzöld csataruhát viselték, amit Neeva választott ki a felkészülés ideje alatt. Rikus meztelenségét egy ágyékkötő takarta. Mellén bőrvért feszült, fejére csont koponyavédőt illesztett, térdére és könyökére szöges pántokat csatolt. Egyetlen fegyvere volt csupán: a Szívfa Lándzsa.
Neeva az Agistól kapott acélpengéjű trikalt hozta magával. Ágyékkötőjét melltartó egészítette ki. Fejére csontszarvas sisakot húzott, vállvédőjéről szárnyszerű köpeny lógott. Alkarját hosszú kesztyűszár, lábszárát szöges térdpárnával egybecsatolt csizmaszár-páncél védte.
Amikor a hatalmas, homokos küzdőtér közepére értek, megálltak, és felemelt fegyverrel fogadták a közönség üdvrivalgását. A nézőtér zsúfolásig megtelt, még a padsorok közötti átjárókban is emberek szorongtak. A páholyokba egy lélek sem fért volna be. Még a párkányokon, a legfelső szint tetején is ültek néhányan; ezek a kötélkorlátokba kapaszkodtak, nehogy nekivadult, kíváncsi társaik letaszítsák őket a mélybe.
Rikus úgy érezte, mindenki üvölt, mindenki a kőpadokat csapkodja tenyerével. Egyszerre ezer helyről hallotta a nevét. Eltűnődött. Vajon azok, akik most rázúdítják lelkesedésüket, segítenének-e neki és Neevának, amikor Kalak szívébe hajítja a lándzsát?
A közönség üdvözlése után a gladiátorok meghajoltak az aréna nyugati oldala fölé tornyosuló ziggurat előtt, majd a főtemplomos páholya felé fordultak. A falból apró dobozként kidudorodó erkély oldalát és hátulját eltakarták a bámészok tekintete elől, föléje sárga vászontetőt húztak, hogy a főúri nézők védve legyenek a naptól. Rikus hiába meresztgette a szemét, képtelen volt kivenni az árnyékba olvadó alakok arcát, de bízott benne, hogy Agis is közöttük van.
Tithian közel hajolt Agishoz, hogy barátja a tömeg zúgása ellenére hallja szavait.
— Mondd, kire fogadjak? Rikusra, vagy inkább Kalakra? — kérdezte.
— Természetesen Rikusra — felelte Agis. A királyi páholyra nézett, és a korlát fölött felfedezte Kalak ráncos arcát. — Ha Kalakra fogadsz, nem nyersz... Valamit mindenképpen elvesztesz.
A főtemplomos felvonta a szemöldökét.
— Igazán?
Agis bólintott, Tithian füléhez hajolt, és elmondta, amit Noktól hallott. Természetesen fennállt a veszély, hogy Kalak mágikus fülelői kihallgatják a beszélgetést, de Agis abban reménykedett, a királynak most kisebb gondja is nagyobb annál, hogy szemét és fülét a főtemplomosán tartsa.
Tithian elsápadt; kábultan dőlt hátra párnázott karszékében.
— Azt hiszem, ez az egész túlságosan hátborzongató ahhoz, hogy elhiggyem...
— Valóban az? — kérdezte a szenátor.
A főtemplomos megrázta a fejét.
— Akkor mellénk állsz? — kérdezte Agis, újra közel hajolva barátjához.
A szenátort természetesen megmotozták, mielőtt belépett a páholyba. Nem volt nála fegyver, de az Ösvény erőinek így is parancsolhatott. Úgy tervezte, ha nem a várt választ kapja, megöli a főtemplomost.
— Sohasem mondtam, hogy segítek. Csak azt ígértem meg hogy nem állok az utadba — súgta vissza Tithian. — Megtartottam a szavam. Ez abból is látszik, hogy itt vagy, a gladiátoraim pedig odalent állnak. — A küzdőtérre mutatott, ahol Rikus és Neeva arra várt, hogy viszonozza tisztelgésüket.
— Ebben a harcban senki sem lehet semleges — erősködött Agis. — Vagy mellénk állsz, vagy ellenünk vagy.
Tithian állta barátja fenyegető tekintetét.
— Akarok valamit... cserébe.
— Mi az?
A főtemplomos megvonta a vállát.
— Attól függ, mit kívánsz tőlem.
— Semmiség az egész. Elég hatalmad van ahhoz, hogy megtedd — mondta Agis. — Vigyél ki innen minket, miután Rikus elhajította a lándzsát.
Tithian lehunyta a szemét. Ajkáról gúnyos sóhaj szakadt fel.
— Agis, nem én irányítom a biztonsági szolgálatot — mondta. — Kalak ezt a feladatot Larkynra bízta.
A küzdőtér közepén álló Rikust újra a hatalmába kerítette a félelem. Talán mégis neki volt igaza Tithiannal kapcsolatban... Ha így áll a dolog, a félóriások bármelyik pillanatban beronthatnak. Az is elképzelhető, hogy a páholyból egyszer csak kivillan két mágikus fénycsóva, és halálra sújtja őt meg Neevát.
Várt. Semmi sem történt, csak a tömeg őrjöngött egyre hevesebben. A két gladiátor mozdulatlanul állt a tűző délutáni napon. A porond fölött még ott lebegett a délelőtt során kiontott vér, a halál bűze.
Tithian végre a páholy szélére lépett, ahol Rikus és Neeva is jól láthatta. Meglóbált egy fekete kendőt — így viszonozta a harcosok üdvözlését.
— Már éppen ideje volt — morgott Rikus. Megpördült, és az aréna keleti oldala felé fordult.
— Ne siránkozz! — Neeva is megfordult. — A jelek szerint Agis nem tévedett.
A gladiátorok az Aranytoronyra néztek, amelynek oldalában a király páholya függött. Az erkély két oldalán egy-egy félóriás állt, közöttük a hatalmas jádekő trón magaslott. A trónus közvetlenül a mellvéd előtt állt. Kalak kopasz feje, arany diadémja és fekete szeme alig valamivel volt feljebb, mint a fal pereme.
— Remélem, feláll, amikor elhajíthatom a lándzsát — mondta Rikus, és tisztelgésre emelte a fegyvert a király előtt. — A feje akkor sem jó célpont, ha feleakkora lenne a távolság.
Kalak nem várakoztatta őket olyan sokáig, mint Tithian. A két másodperces formális várakozás után az egyik félóriás testőr az aréna egyik sarkába parancsolta a párost. Miközben a kezdőpontra ment, Rikus végigmérte a harctéren gyülekező gladiátorokat.
A küzdőtér falai mellett hat harcpár ácsorgott. Némelyikük telivér ember vagy félelf volt — kemény külsejű férfiak és nők, akiket kifizetetlen adósságaik, vagy elkövetett bűneik miatt adtak el rabszolgának. Volt közöttük néhány, valamelyik ritkább fajhoz tartozó egyed is: óriástermetű baazragok, bíborpikkelyes nikaalok és két görnyedt hátú gith.
Rikus csak néhányukat ismerte. A szemközti sarokban Chilo és Felorn állt, a két tarek. A mulokhoz hasonlóan a tarekek is hatalmasra nőttek, testük izmos, homlokuk lapos, csontozatuk erős volt. Lapos orruk cimpája szüntelenül remegett, árkádszerű szájukban éles fogak sorakoztak. Egyikük sem viselt páncélt, mindkettejüknél két fegyver volt: egy acél marokvilla, amit védekezésre, hárításra éppen olyan jól lehetett használni, mint az ellenség felhasogatására, és egy csontból készült szívkalapács. A pörölyszerű szerszám fejének egyik oldala lapos volt, a másikon hosszú szúrópenge meredezett.
Rikustól jobbra egy szőrös félóriás állt; kezében törpefej nagyságú obszidiánpengével ellátott bárdot szorongatott. Társa telivér elf nő volt, aki egy csontkorbácsot és egy zsinórt hozott magával. A mul nem ismerte az elfet, ám a félóriással már találkozott. Gaanon volt, valamikor a király testőreként szolgált. Egy évvel korábban ő nyerte meg a végső harcot. Gaanon testét páncéling védte — egy szokványos méretű ember akár sátorként is használhatta volna a pikkelyszerű részekből összeállított vértet. Az elf bal vállát bronz páncéllemez takarta, jobb karjára szöges kesztyűszárat húzott.
Amikor megérezte magán a mul pillantását, az elf elvigyorodott. Rikus nem tudta eldönteni, a gesztus csupán udvariasságot fejez ki, vagy esetleg támadószándékot, az viszont világos volt előtte, hogy a nő már alig várja a küzdelem kezdetét. Megvonta a vállát, és Neevára nézett.
— Látod valahol Sadirát? A nemesek páholyában kellene lennie.
— Nem — mondta Neeva. — Nem bízol benne, hogy a helyére tud állni? A varázslatai segítenek neki.
— Bízom a varázslataiban — mondta Rikus, és kedvesen a nőre mosolygott. — De talán mégsem annyira, mint a te trikalodban.
— Remélem, akkor is ezt fogod mondani, amikor túl leszünk ezen az egészen. — Neeva jelentőségteljesen mosolygott vissza a mulra.
Hangos reccsenés visszhangzott végig az aréna fölött. A gladiátorok és a nézők a küzdőtér közepe felé fordultak. A felnyíló kapuszárnyak között óriási nyílás sötétlett a homokon. A tömeg izgatottan felhördült; a porond homokos padlóján kinyíló kapu annak a földalatti cellának volt a kijárata, ahol Tithian a legnagyobb fenevadjait tartotta. Azon ritka alkalmakkor, amikor onnan kilépett valami, a közönség biztos lehetett benne, szokatlan látványosságban lesz része.
Így volt ez ezen a napon is. Amikor a kapuszárnyak megálltak, egy ismerős páncél emelkedett ki a földmélyi cellából. A páncél egyik oldalán karhosszú rágóollók meredeztek.
— A gaj! — suttogta Sadira.
A dög a porond magasságába emelkedett.
Sadira a nemesek lelátója fölötti teraszon állt. Az elmúlt két órában hiábavalóan igyekezett elfoglalni a kiszemelt helyet. A stadion olyan zsúfolt volt, hogy a köznépből néhányan már korábban leszivárogtak a nemesi szintekre. A nemesek természetesen tiltakozni próbáltak, és félóriás őröket állítottak a lejárókhoz, akik csak azt engedték le a páholyba, aki valamelyik nagyúr vendégeként érkezett.
Sadira elképedve látta, hogy a földalatti cellából kiemelkedő gaj Kalak obszidiánpiramisának tetején kuporog. Remélve, hogy a szokatlan látványosság eltereli az őrök figyelmét, a félelf elindult a lejárón. Egy félóriás állta el az útját, de szerencsére feladatánál jobban izgatta a porond kínálta érdekesség. Sadira mély lélegzetet vett, és vakmerően ellépett a félóriás mellett.
Hatalmas kéz ereszkedett elé.
— Hová készülsz? — dörgött egy mély hang. A félóriás le sem nézett a lányra.
Sadira felfedezett a páholyban egy szabad ülőhelyet. A bot végével a félóriás csuklójára csapott.
— A helyemre!
— Aúúú! — A félóriás visszarántotta a kezét, és meghökkenve nézett le Sadirára.
A lány továbbindult.
— Elnézést — mondta az őr, majd a félelf arcára meresztette táskás szemét. — Már láttalak valahol... — mormogta a homlokát ráncolva.
Sadira megérezte, bajba került.
— Pegen! — hüledezett a félóriás, és megragadta a lány vállát. — Te csináltál belőlem bolondot a városkapunál! Te ölted meg Pegent!
— Eressz, míg szépen mondom...! — sziszegte Sadira, átkozva balszerencséjét.
Hátrapördült, és a félóriás ágyékába vágta a bot végét. Az őr felnyögött, eleresztette a lány vállát, és a falhoz támasztott csontbunkó után kapott.
Sadira nem használhatott mágiát, hiszen az arénában összegyűlt tömeg azonnal felfedezte volna a szokatlan jelenséget. Elsurrant az őr mellett, és az egyik kijárat-alagút felé rohant. A félóriás követte, és közben üvöltözve sorolta, milyen következményei lesznek, ha nem áll meg. A közelben állók felnevettek, de felzendült Tithian varázslattal felerősített hangja, így a közönség figyelme újra az obszidiánpiramisra terelődött.
— A játék szabályai egyszerűek. Az a gladiátorpáros győz, amelyik a végén feláll a piramis tetejére.
Sadirát majd szétvetette a vágy, hogy lássa, mi történik a porondon, de nem mert megállni. A félóriás alig néhány lépéssel maradt le mögötte.
A stadion külső falai felől hangos csattanások hangzottak — sorban leereszkedtek a kijáratokat elzáró kapuk. Sadira rájött, nem sok ideje maradt rá, hogy kiérjen az utcára. A legközelebbi kijárat felé vetette magát. A boltíves folyosón lánccsörgés vert visszhangot. A járat túlsó végében álló templomosok sorban kiugráltak az utcára. A mennyezetről egy hatalmas kapu ereszkedett zökkenve a kőpadlóra. A folyosó lezárult. Sadira csapdába került.
Kalak felállt, és az erkélye szélére lépett.
— Kezdődjék a játék!
A gladiátorok rohanva a piramis felé indultak, amit egy templomos csoport előtte Kalak erkélye alá lebegtetett. Neeva is elindult, de Rikus megmarkolta a vállát.
— Hagyd őket, harcoljanak csak. A gaj miatt úgysem juthatnak célba — mondta az üvegszerű piramisra mutatva, melynek tetején a gyilkos fenevad kuporogott. — Egyébként ha Kalak az erkélye szélén marad, alulról könnyebb lesz eltalálni.
— És mi lesz Agisszal meg Sadirával? — kérdezte Neeva. — Addig nem támadhatsz, míg nem készültek fel.
— Majd igyekeznek — mondta Rikus.
Gaanon ontotta az első vért: életveszélyes csapást mért az egyik baazragra. A szőrös lény hárított; mélyen ülő szemében zavarodottság tükröződött. A félóriás bárdja úgy söpörte félre a baazrag fegyverét, mintha vékony gally lenne csupán, majd egyetlen mozdulattal válltól hasközépig felhasította ellenfele testét. A közönség őrjöngött.
A nőstény baazrag eszelős tombolásba kezdett. Ikerpengés baltáját Gaanon lábára hajította. A tohonya félóriás teste imbolyogni kezdett. A baazrag felemelte izmos karjait, kivicsorította sárga agyarait és támadott. Gaanon mellől hirtelen eltűnt az elf nő, de a következő pillanatban újra megjelent — ezúttal a rohamozó baazrag mögött állt.
— Az elf tud teleportálni — jegyezte meg Rikus.
Neeva felmordult, de a dolog nem gyakorolt rá különösebb hatást.
Az elf a baazrag lábai köré csavarintotta korbácsát. A szőrös vadasszony elterült Gaanon előtt. A félóriás felemelte bárdját; a baazrag feje levált a nyakáról.
— Akkor most lássuk, közel tudunk-e kerülni Kalakhoz — mondta Rikus, és elindult a küzdő gladiátorok forgataga felé.
Valójában nem volt kaotikus a helyzet: csupán néhány gladiátor harcolt egymással. Rikus óvatosan megkerülte a küzdőket, és a porond közepe felé fordult.
Néhány lépésnyire voltak a piramistól, amikor két gith mozdult, hogy elkapja őket. A görnyedt gyíkemberek dülledt szemüket Rikuson és Neeván tartva, óvatos csusszanásokkal araszoltak előre. Csontos nyílhegy alakú fejüket csúcsos sisak védte, könnyen sebezhető hátgerincüket mekillothéj takarta.
— Intézzük el őket — sziszegte Rikus, védekezőn felemelve a lándzsáját. Nem figyelmeztette társát a pszionikus támadás veszélyére; már korábban is harcoltak githek ellen, és a nő éppen olyan jól ismerte a gyíkok képességeit, mint ő.
— Ne beszélj! — mondta Neeva a mul mellé lépve. — Ölj!
Az alacsonyabb gith vezette a rohamot. Esetlen szökkenésekkel került Rikus közelébe. A mul megmozdította a lándzsáját — a gith megtorpant, és kelletlenül ütésre emelte szöges buzogányát. Rikus tudta, ez csak figyelemelterelő manőver, semmi más.
A másik gith közben néhány lépésnyire megközelítette Neevát, és dülledt, pillátlan szemével a nő trikaljára nézett. A következő pillanatban a fegyver megmoccant a nő kezében.
— Ez a dög mozgatja a trikalomat!
Rikus nem vette le szemét ellenfeléről. Megcsóválta a fejét.
— Ezt nem kellett volna, gith! — szólította meg Neeva támadóját. — Csak azt érted el, hogy feldühítetted a kislányt!
Hórihorgas, ráncos arcú templomos viharzott be a páholyba. Közvetlenül Agis széke előtt állt meg, eltakarva a szenátor elől a githekkel küzdő gladiátorokat.
— Ez meg mit jelentsen? — kérdezte a templomos. Agisra ügyet sem vetett, szemét Tithianra meresztette.
— Mármint micsoda, Larkyn? — kérdezte Tithian.
— Túl korán zárattad be a kapukat! — mondta Larkyn. — A templomosaim fele kint rekedt, a tömeg meg egyre izgatottabb!
— Igazán? — kérdezte Tithian közömbösen, és sokatmondó pillantást vetett Agisra.
Larkyn a szenátorra nézett, elkomorodott, de nem mutatta jelét, hogy felismerte. Nem volt ebben semmi különös, hiszen a főtemplomosok éppen olyan nagy ívben elkerülték a Szenátust, mint a szenátorok a Főhivatalokat. Ismerték egymás nevét, de ötven lépésnyinél nem kerültek közelebb egymáshoz.
Agis meg sem moccant. Larkyn megköszörülte a torkát.
Tithian vékony ajka furcsa vigyorra húzódott, és elkapta Agis karját.
— Hogy mersz ülni, amikor egy főtemplomos áll előtted?
Agis talpra ugrott, és megpróbált olyan alázatot mutatni, ami egy önmagáról megfeledkezett templomostól elvárható.
— Kérlek, bocsáss meg, méltóságos nagyuram — suttogta, s meghajolt Larkyn előtt. — Belefeledkeztem a viadalba...
Larkyn egyetlen legyintéssel félreparancsolta, és letelepedett a helyére. Agis a páholy végébe ment, és lenézett a lépcsősoron. Odalent két tucatnyi alacsony rangú templomos várakozott. Természetesen nem lehetett tudni, közülük ki tartozik Tithian kíséretéhez és ki Larkynéhoz, Agis azonban észrevette, hogy az egyik társaság elzárja a páholyba vezető utat a másik elől.
Agis elismerően Tithianra nézett, aki oly agyafúrtan leültette Larkynt, majd a szék mögé lépett, hogy senki se láthassa, mit csinál. A köpenye alá nyúlt, és előhúzta a stilettót, amit Larkyn érkezése előtt Tithiantól kapott — a főtemplomost természetesen senki sem motozta meg, mielőtt a páholyba lépett. A szenátor eredetileg úgy tervezte, az Ösvény módszerével teszi ártalmatlanná Larkynt, és nem öli meg, Tithian azonban ragaszkodott hozzá, hogy a másik főtemplomos tőrt kapjon a hátába.
Miközben Agis keresztüldöfte a pengét a szék puha támláján, fehér fény lobbant a folyosóból, amin keresztül Sadira próbált kimenekülni. A villanás nem volt túlságosan erős, csak egyetlen pillanatig tartott, és nem kísérte robaj, ám néhány kíváncsi néző figyelmét mégis elterelte a porondon zajló eseményekről.
— Láttad? — kérdezte Rikus, és elkapta tekintetét a folyosóról, ahol valami fény villant.
A két gith a lába előtt hevert. Könnyen végeztek velük, s közben egyetlen karcolást sem szereztek. Az erkélyen Kalak a trónja szélén kuporogva előredőlt, és olyan elmerülten figyelte a harcot, hogy talán észre sem vette a lobbanást. A mul megrázta a fejét, és arra gondolt, talán a templomosok utasítottak rendre egy renitenskedő nézőt.
— Rikus! Vigyázz! — kiáltott Neeva. — A tarekek!
A mul megpördült. Az erős hím tarek olyan közel került hozzá, hogy orrába csapott a test pézsmaszaga. A nőstény már Neevával küzdött. A két nő villámgyors csapásokkal próbálta megsebezni egymást; támadó és hárító mozdulataikat követően fegyvereik gyors egymásutánban csattantak össze.
Chilo a mul felé lendítette szívkalapácsát. A karját vette célba. Rikus a lándzsával védte a csapást. Éles reccsenés hallatszott. A szívkalapács elzúgott a mul mellett. A tarek kinyitotta csőrös pofáját, kivillantotta fehér agyarait, és a marokvillával a mul gyomra felé döfött. Rikus hátraszökkent. Miközben az éles pengék végigkarcolták könnyű mellvértjét, felhúzta lábát, és Chilo boltozatos mellkasába rúgott. A tarek orrcimpája megremegett és kitágult, de más jelét nem mutatta, hogy megérezte a rúgást. Rikus még hátrébb húzódott az óriási tarek elől.
Felorn a mul és Chilo közé ugrott. Rikus nem akart eltávolodni Neevától, ezért hátralépett. Chilo fekete szemében tűz lobbant. Rikus rájött, pontosan azt teszi, amit ellenfele akar. Megtorpant. Chilo kinyújtotta a karját, és két fegyverét lóbálva támadott.
Rikus felemelte lándzsáját.
— Ki akartál cselezni? Ez volt az utolsó hibád — mondta, és előrelépett.
Chilo fegyverei Rikus mögött hasították szét a levegőt. A mul a tarek szívébe döfte a lándzsát. A fegyver hegye könnyedén áthatolt a Chilo mellkasán feszülő izomtömegen. A tarek eltátotta a pofáját, megdermedt, de nem rogyott össze, és a fegyvereit sem ejtette el. Ellépett a mul elől; a lándzsa kicsúszott testéből.
— Jobban gyűlölöm a tarekeket, mint az Asticlesek borát! — morgott Rikus.
Biztos volt benne, hogy megölte Chilót, ám a tarekek gyakran haláluk után is folytatták a harcot.
Rikus, kihasználva Chilo pillanatnyi zavarodottságát, hátralesett a válla fölött. Felorn még mindig elvágta előle a Neevához vezető utat. A mul hátralépett, és a nőstény bordái közé mélyesztette a lándzsa másik végét. Felorn fájdalmasan felrikoltott, és megpróbálta lerángatni magát a fegyverről.
Rikus újra Chilo felé fordult. Felorn közben elejtette a fegyvereit. Olyan görcsösen rángatózott, hogy a mul alig bírta kézben tartani a Szívfa Lándzsát.
Chilo tántorgva előrelépett, és újra a mul irányába csapott szívkalapácsával. Rikus körbelendítette a kezét, és a tarek csuklójára ütve hárította az ütést. A fegyver a válla fölött villant meg. A mul Chilo élettelen szemébe nézett, majd lábát hátralendítve Felornba rúgott. A tarek nőstény teste végre lecsúszott a lándzsa hegyéről. Chilo elejtette a szívkalapácsot, megmarkolta Rikus vállát és felemelte marokvilláját.
Neeva és Rikus párosát éppen az tette híressé és sikeressé, hogy mindig felismerték, a másiknak mikor van szüksége segítségre. Mindig — de most mégsem.
— Neeva! — kiáltott Rikus. Nyugodt volt.
A marokvilla lesújtott. Rikus feje mellett megvillant Neeva trikalja. A mul éles reccsenést hallott; a tarek levágott keze a fegyverrel együtt hullott a homokra. Chilo vérző karcsonkja Rikus arcába csapott; az egyik csontszilánk hosszan felhasította a bőrét.
Rikus válaszul Chilo szájába vágott tövises könyékvédőjével. Az élettelen tarek a földre omlott, és többé nem mozdult. Rikus megfordult, hogy segítsen társának.
Neevának nem volt szüksége a mulra: egyedül is könnyen levágta Felorn fejét. A nőstény tarek teste nem kelt fel, hogy folytassa a harcot.
Rikus felnézett a király páholyára. Kalak a mellvéd mögött állt; mélyen ülő fekete szemét a halott tarekekre meresztette. A mul a legszívesebben azonnal belé vágta volna a lándzsát, de a mellvéd eltakarta a vén király testét.
Neeva megfogta társa karját.
— Még ne — mondta. — Biztosnak kell lennünk abban, hogy Agis és Sadira tudja, mikor csinálod.
— Igazad van. Mint mindig — felelte Rikus, és az obszidiánpiramisra nézett.
Már csak három gladiátorpáros volt talpon: Rikus és Neeva, a félóriás Gaanon és elf partnere, meg két telivér ember. Az emberek lerántották sarujukat, és mászni kezdtek az üvegszerű piramis oldalán. Már a csúcs közelében jártak, amikor Gaanon és elf társa is a mászás mellett döntött. Ők a piramis élén próbáltak felkapaszkodni.
— Nyerjük meg a játszmát — mondta Rikus. Kitépte Chilo levágott kezéből a marokvillát. — A piramis tetejéről jobban rálátok Kalakra, és Agis meg Sadira is tudni fogja, mikor hajítom el a lándzsát.
A mul elmetszette saruja pántjait. Neeva megvillantotta a trikalt, és ő is kilépett sarujából. Amikor a piramis aljába értek, a két telivér ember már feljutott a tetejére. A nő felállt és kihúzta magát. Az addig mozdulatlanul kuporgó gaj villámgyorsan támadott. Rágóollói közé kapta a nőt, csápjait a homlokra és a karokra csavarintotta. A gladiátor elejtette fegyvereit és felsikoltott.
Társa segíteni próbált rajta, de hiába. A gaj mélyen a gyomrába vágta rágóit. A férfi lezuhant a piramis oldalán. Ahogy elhaladt Gaanon mellett, a félóriás meglendítette hatalmas bárdját, és levágta az egyik karját.
Neeva a félóriással és az elffel szemközt, a piramis gerincén indult felfelé.
— Csak mi vagyunk és a félóriás.
— Meg a gaj — tette hozzá Rikus, és követte Neevát. A forró obszidián minden lépésnél megégette meztelen talpát.
Már a csúcs közelében jártak, amikor a gaj eleresztette a halott nőt, és Gaanon meg az elf felé fordult.
— Helyes — jegyezte meg Rikus. — Majd a félóriás elintézi a dögöt.
A következő pillanatban meghallotta az ismerős gondolathangot.
Rikus! Már úgy vágytam rá, hogy halljam a gondolataidat! Attól féltem, meghaltál odalent.
Engem még senki sem győzött le, ismételte Rikus a szavakat, amiket a szökésük közben utoljára hallott a gajtól. Hogy sikerült életben maradnod? A fejedbe vágtam egy lándzsát... Ebbe mindenki beledöglene.
Tithian mester elküldött hozzám egy embert, aki gondomat viselte. Az ő gondolatai nélkül nem lett volna elég erőm a gyógyuláshoz.
Megtámadtad a gyógyítódat?, kérdezte Rikus.
Olyan vagyok, mint Yarig. El kell érnem a célt, amit kitűztem magam elé, felelte a gaj. Te is azért vagy itt, mert végig akarod járni az utadat.
Rikus felnézett. Az elf felért a piramis tetejére, és eltűnt. Amikor megjelent, a gaj mögött állt, de korbácsával nem sok kárt tudott tenni a vastag páncéllal borított testben. Nem is csinált mást, csak állt, várt és mereven figyelte a dögöt. A tömeg füttykoncerttel és éles kiáltásokkal biztatta.
Amikor Gaanon is felért, Rikus megértette az elf tervét. Csattant a korbács — a nő magára vonta a gaj figyelmét. A dög lassan megfordult, és az elf karjára tekerte egyik csápját. A gladiátor fájdalmasan felsikoltott. A gaj ollói összezárultak a dereka körül.
Gaanon a gaj mögött lépett fel a tetőre.
— Most, Raffaela! — bömbölte.
Az elf elteleportált; a rágóollók a levegőt markolták. A gaj visított: a nővel együtt semmivé vált a karjára tekert csáp is. Raffaela a piramis aljában jelent meg. Kínlódva, fájdalmasan rángatózva letépte magáról a csápdarabot.
Gaanon lehajolt, és megmarkolta a gaj páncéljának szélét. Izmai megfeszültek, lassan felemelte az óriási testet. A páncél alól kivágódó vékony lábak a sima obszidiánfelületet kaparászták.
— Ezt azért a sebért kapod, Rikus, amit tavaly vágtál rajtam! — üvöltött Gaanon.
A mul feje fölött megjelent két rágóolló, majd a gaj feje. A rozsdaszínű testtömeg mögött Gaanon ostoba arca lebegett. A félóriás Rikusra vicsorította hiányos fogsorát.
Halk szisszenés hallatszott. A gaj kieresztette magából a gázfelhőt. Gaanon arca megrándult, de még feljebb emelte a dögöt. A gaj megbillent, és rozsdaszínű csíkká változva, Neevát magával sodorva lecsúszott a piramis oldalán. Rikus az utolsó pillanatban tért ki előle, de így is lebillent. A gaj leért a homokra, és azonnal kinyújtotta vékony lábait. A mul fejjel előre zuhant mellé.
Gaanon harsogó röhögése megrázta a levegőt. Rikus talpra szökkent, és homokot köpködve felemelte a lándzsáját. A félóriás meglátta a feléje irányuló fegyvert; ostoba arca riadtan összerándult. Ám Rikus nem hajította el a lándzsát. Tudta, Raffaela időközben összeszedhette magát, és azonnal mellé teleportál, amint fegyvertelenné válik. A lándzsa nélkül még ő sem remélhette, hogy megvívhat az elffel.
Rikus a gajra nézett. A dög mozdulatlanul feküdt a földön, lábait visszahúzta a páncél alá. A mul elfojtott kiáltást hallott. Amikor a páncél alatt megpillantotta Neeva fegyverének végét, gondolkodás nélkül felugrott a gaj hátára.
— Ereszd el! — rikoltotta.
A gaj alatt fekvő Neeva kétségbeesett igyekezettel csapkodta a rovarfejet. A dög a csápjait lóbálva megpróbálta letépni a nő sisakját.
Ereszd el!, ismételte Rikus, most a gondolatnyelvet használva.
Nem, érkezett a válasz. Add nekem, különben elmondom a királynak, mire készülsz!
— Mondd, mondd el! — vicsorgott Rikus, és mélyen a dög fejébe döfte a lándzsát.
A gaj megremegett, fájdalmasan felrikoltott, de a seb nem akadályozta meg abban, hogy lecsavarja Neeva fejéről a sisakot.
Már rájöhettél volna: nem tudsz megölni, mondta. Menj, vagy megmondom a királynak!
— Rikus! Szedd már le rólam! — ordított Neeva. A gaj a feje köré akarta tekerni csápját, de a nő az alkarjával hárított. Az egyik kacs a csuklójára csavarodott. Üvöltött a fájdalomtól.
— A testét! — hörgött Neeva. — A testébe döfd!
A gaj a nő feje köré csavarintotta szabad csápját. Neeva elnémult, de valahogy sikerült megmarkolnia a csápot. A mul tapasztalatból tudta, a nő nem tart ki sokáig, ha a dögnek sikerül befurakodnia az elméjébe.
Rikus kirántotta a Szívfa Lándzsát a gaj fejéből. Másodszorra a test közepébe döfte. A fegyver olyan könnyedén hatolt át a páncélon, mint a tarek mellkasán. A gaj fülsiketítő hangon visított, és vadul rángatózni kezdett. A mul még mélyebbre nyomta a lándzsát, és megforgatta a nyelét.
A gaj abbahagyta a vergődést. A levegőben a testéből kicsapó mérgező gáz bűze terjengett. Rikus kirántotta a sebből a lándzsát, és leugrott a páncélos hátról.
— Mire vársz? — krákogta Neeva. — Alig kapok levegőt...
Rikus nem akarta, hogy a gáz legyengítse, ezért visszafojtott lélegzettel fordította hátára a dögöt. A lándzsával leszaggatta Neeva karjáról és fejéről a csápokat. A nő homlokán és csuklóján hólyagos sebek, horzsolások vöröslöttek.
A közönség üvöltése majd szétvetette az arénát. Rikus ellépett a gaj mellől. Mély lélegzetet vett. Gaanon elf társnője közben újra felkapaszkodott a piramis tetejére. A félóriás és Raffaela a perem szélén állva, gyűlölettel nézett le rá.
A mul Neevára pillantott.
— Tudsz harcolni?
— Még élek, nem? — mordult rá Neeva, bár még mindig nem tápászkodott fel a földről.
A Rikus nevét üvöltő tömeg arra biztatta őket, támadják meg a piramist. A mul kézbe vette a lándzsáját, és a királyi páholyra nézett. Kalak a mellvéd fölött áthajolva bámulta a mult és társát; ajkát szadista vigyor torzította.
Neeva megmarkolta a trikal nyelét, és megpróbált felállni. Már majdnem sikerült, de térde megroggyant.
— Túl gyenge vagyok, Rikus — keseredett el. — Nélkülem kell megpróbálnod.
— Nem — ellenkezett a mul. — Együtt kezdtük, együtt fejezzük be.
Hajításra emelte a lándzsáját; a fegyver hegye Gaanonra mutatott. A félóriás hátrébb lépett. A közönség bömbölt; ezer hang biztatta a mult, végezzen ellenfelével.
Rikus hagyta, hogy a tömeg izgalma még jobban felfokozódjon, majd lenézett a homokon ziháló társára.
— Érted és Sadiráért — suttogta.
Neeva a fejét rázta.
— A szabadságért és az Athasért...
Rikus megpördült, a királyi páholy felé fordult. Kalak szeme elkerekedett.
A következő pillanatban iszonyatos robbanás rázta meg az arénát. Az alsó padsorok közül hatalmas ezüst- és aranyszínű lángok csaptak ki. Sadira megkezdte a támadást. A vakítóan ragyogó lángok furcsa szagot terjesztettek a levegőben, ami Rikust az olvadó réz bűzére emlékeztette. A tűzlövedék belevágódott az erkély pereme előtt emelkedő láthatatlan védőfalba, és vörös-kék szikraesővé válva szétrobbant. A mul látta a mágikus fal kavargó erőterét, ami hangos sistergéssel és éles recsegéssel vált semmivé.
Rikus előrelépett. Kalak lenézett rá, de hirtelen a főtemplomosok páholyában álló Agisra kapta a tekintetét. Rikus minden erejét összeszedte, és elhajította a lándzsát. Ahogy a varázsfegyver a célja felé röppent, az aréna fölött megjelent a lény, ami az Ösvény módszereit mesteri fokon ismerő Kalak bomlott elméjében született meg.
Az iszonyatos sárkány a ziggurat tetejének magasságába emelkedett, és felkészült a támadásra.
Egy másodperccel később a Szívfa Lándzsa belefúródott Kalak, a tyri máguskirály mellébe, és keresztüldöfte a testét. Kalak rikoltásai megtöltötték a stadiont, talán az egész várost. A nem evilági üvöltés még akkor sem maradt abba, amikor az erkélyen posztoló félóriások bevonszolták urukat az aranypalotába.